- Ti meg miről beszéltek? - nézett rám és a bátyjára értetlenül Jane.
- Jane kibírod, ha nem tudod meg. - nevettem el magam. Nem akartam elmondani neki, túlzottan aggódna értem, hisz már olyan, mint a húgom. Fájna ennél több szomorúságot látni a szemében, hiszen már annyi rossz dolgon ment keresztül.
- Nem, nem. - rázta a fejét. - Nem bírom ki.
Elnevettük magunkat.
- CC! - kiáltotta el magát hirtelen Jane. Elnéztem az ajtó irányába, ahol láttam, amit CC két üveg piával fut le a lépcsőn. Itt meg mi a fene történt?
- Békén hagyhatnál. - kiáltott vissza a dobos srác.
Láttam Janen, hogy menne utána, de ekkor hatalmasat dörgött és mi ketten reflexből felsikítottunk. Bevallom és azért egy kicsit megijedtem a hirtelen zajtól, hiszen teljesen mással voltam elfoglalva. de ez egy rögzült, hülye szokás, ami már egész kiskorunk óta bennünk van. De a fiúk elkezdtek nevetni rajtunk.
- Csak egy villám volt. - próbálta kinyögni Andy miközben fuldoklott a röhögéstől.
- De ijedősek vagytok! - jegyezte meg a drága bátyám nagy nehezen nevetés közben.
Jane-nel ál-duzzogva kifutottunk a szobából.
- Felkeltjük Jaket és Jinxxt? - nézett rám Jane.
- Felkeltjük? - vágtam értetlen képet.
- Tudod, az ágyukon ugrálunk, miközben a nevüket ordítjuk. - adta az egyszerű, szerinte tök logikus választ.
- Meg ne próbáljátok. - harsant a hátunk mögött álló Jinxx hangja.
Mikor hátrafordultunk megláttuk, hogy mindketten ott állnak mögöttünk.
- De na most na! - dobbantott Jane. - Azonnal menjetek vissza aludni! Ha ébren vagytok hogyan tudnánk felkelteni titeket?
Nem túlzottan érdekelt a válasz, így szépen halkan beosontam a szobámba. Ott felkaptam egy könyvet a polcról és elkezdtem olvasni. Igazából nem tudom, mit olvastam, nem figyeltem a lényegre, csak arra kellett a könyv, hogy elterelje a figyelmemet. Úgy húsz perc múlva valaki kopogott.
- Gyere. - mondtam. Aki belépett az Ash volt.
- Hogy vagy? - ült le mellém az ágyra.
- Tűrhetően. - válaszoltam, miközben visszatettem a könyvet a polcra.
- Mit olvastál? - tette fel a kérdést.
- Nem tudom, úgy nagyjából semmit nem fogtam fel belőle. Nem, mintha érdekelt volna. - ültem mellé vissza. Átkarolta a vállamat, én meg az övére hajtottam a fejem. Nem tudom, meddig ültünk ott csendben, de a nagy hallgatást Jane kiáltása szakította meg.
- Mindjárt jövök, megnézem mi történt. - mondtam és kisiettem a szobából.
- Mi az? - rohantam be barátnőm szobájába.
- Öhm... nem kéne suliba mennünk? - lobogtatta meg a könyveit. Basszus elfelejtettem, hogy hétfő van... A fene...
- Ó basszus, de. - csaptam a homlokomra.
- Mi a baj? - nézett be Andy.
- Suliba kell mennünk. - nyávogtuk Jane-nel.
- Ha nem akartok ne menjetek. - vont vállat Andy.
- De az nem úgy megy! Kell mennünk! - mondtam határozottan. Olyan nincs, hogy csak úgy lógunk, késni lehet, de lógni? A mi giminkből? Élve megnyúznak! Fiatal vagyok a halálhoz!
- Majd írok igazolást. - jelentette ki Andy unott képpel, de azért szemében tükröződött annak a reménye, hogy talán itthon maradunk. (Itthon???!!! Már így megszoktam volna?)
- Milyen alapon? - vitázott Jane.
- Mit tom én! - tárta szét a srác a karját. - A húgom vagy! Én nagykorú vagyok, így tudok igazolást írni neked, mert valamilyen szinted a gyámodnak számítok. - így könnyű, neki ír igazolást, de nekem ki fog? Én mihez kezdek? Anya így távolról nem tud írni, meg amúgy se tűri el, hogy lógjak. A koncertek idejére is csak nehezen ír igazolást.
- És velem mi lesz? Nekem nem vagy a rokonom! Ki ír igazolást az én számomra? - szólaltam meg rövid gondolkodás után.
- Majd én. - lépett be a bátyám a szobába. Gondoltam, hogy megunta a várakozást.
- Te hallgatóztál? - meresztett hatalmas szemeket Jane a bátyámra.
A két fiú összenézett, majd egyszerre röhögték el magukat.
- Most meg min röhögtök? - szólaltunk meg egyszerre Jane-nel.
- Semmi. - mondta Andy és legyintett egyet. - Megyek, megírom az igazolást.
Azzal kilépett az ajtón. egy pár másodpercig csak bámultam azt a helyet, ahol az előbb még a fiú állt. Majd gyorsan utánaszaladtam. A szobájába ment, én megálltam az ajtónál és illedelmesen kopogtattam.
- Bejöhetek? - néztem rá félénken.
- Gyere csak. - mosolyodott el a srác, mikor felnézett rám az íróasztalának a fiókjából, hisz az előbb, még abban keresett valamit. Majd hirtelen lehervadt az arcáról a mosoly. - Baj van? Olyan szomorúnak tűnsz. - állt oda mellém.
- Nincs semmi baj, csak tudod... gondolkodtam.... a tegnap estén. - nyögtem ki végül.
- Értem... És? Mire jutottál? - Andy megfogta a karomat és elhúzott az ágya előtt lévő hatalmas szőnyeghez, ő leült, majd az ölébe húzott. Alig hogy leültem az ölébe, ő átölelt. S ez végtelen nyugalommal árasztott el, jól esett a közelsége.
- Arra, hogy ami akkor még igen egyszerűnek tűnt, az valójában nem az. Ha nem ismerem meg a lányokat, akkor nem lesznek igaz barátaim, és egyedül maradok. Ha nem alapítjuk meg a bandát akkor nem tudom meg az igazat a családomról és egy édesnek tűnő hazugságban élem le az életemet, ugyanakkor Asht sem ismerem meg és Jane se téged. Nem találjuk meg a testvéreinket, és én nem leszek szerelmes. - az utolsó öt szót már csak suttogtam. Éreztem, ahogy Andy szorosabban húz magához. - Ha nem ismerlek meg titeket, akkor nem lennék boldog. - fejeztem be a gondolatmenetet. Elpirultam, de nem érdekelt, tudtam, hogy Andy is érez irántam valamit, és ugyanezt ő is tudta rólam. Este bele se gondoltam, hogy hogy eshet neki hallani, hogy az egészet meg nem történtté akarom tenni.
- Örülök, hogy változott a véleményed. - nem tudtam semmit se leolvasni az arcáról, és most a szeme se árult el érzelmeket. Felálltam és átültem mellé, majd szorosan átöleltem. Olyan szorosan húztam magamhoz, ahogy csak bírtam, de még nem okoztam neki fájdalmat. Szememben gyűlni kezdtek a könnyek.
- Sajnálom, hogy este meggondolatlan voltam. - jelentettem ki, már majdnem sírva.
- Ne sírj, semmi rosszat nem mondtál, megértem, hogy min mész, mentél át az elmúlt pár napban. - kezdte el simogatni a hátamat és a hajamat. Egy pár percig így ültünk, majd eszembe jutott, hogy meg kéne csinálni az igazolásokat.
- Szerintem menjünk ki az udvarra megírni az igazolásokat. - vetettem fel az ötletet és belenéztem Andy égkék szemeibe.
- Jó ötlet. - állt fel, majd nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Megragadtam a kezét, és finoman felhúzott. Mikor már stabilan álltam a lábamon elengedte a kezemet, odalépett az íróasztalához, kihúzta a fiókot és elővett két papírt meg két tollat. majd mikor a cuccok már a kezében voltak megfogta az én kezemet és így sétáltunk ki az udvarra. Ott leültünk a kerti székekre, a nagy, kör alakú asztalnál.
- Na akkor mi legyen az indok? - néztem rá a fiúra, nagy, kérdő szemekkel.
- Rosszullét? - nézett rám vissza.
- Nem, nem az túl sablonos. - nevettem el magam. - Legyen családi probléma. - vetettem fel, de azonnal rá is vágtam a véleményem. - Nem, nem jó, ez se jó... - ezen már mindketten nevettünk.
- És ez? - nézett a szemembe Andy, majd hirtelen megcsókolt. Abban a pillanatban azt se tudtam, mit tegyek, esetlenül viszonoztam a csókot, mely gyengéd volt, mégis szenvedélyes. Nem tudom mennyi idő telt el, de zihálva elváltunk egymástól. Akkor ezek szerint összejöttem Andy Biersack-kel? Jesszusom! El se Hiszem!
- Igen.... Azt hiszem, ez remek ok, csak a tanár nem fogja elfogadni. - nevettem el magam.
- Na jó, nem érdekel, legyen a rosszullét. - mondta és az ölébe húzott.
- Legyen. - hagytam rá. Megírtuk a két igazolást. - Már csak a bátyám orra alá kell dugnom a papírt, hogy írja alá.
Mindent ott hagytunk az asztalon, és elsétáltunk a kert sarkában lévő szép nagy tölgyfához, majd leültünk alá. Szépen egymás mellé. Ennél tökéletesebb nem lehetne a napom, gondoltam ám ekkor megcsörrent a telefonom. Felálltam, felvettem.
- Igen? - szóltam bele a készülékbe.
- Édes lányom, mégis hol vagy? - hallottam anyám aggódó hangját.
- Jane-nel a BVB-hez költöztünk, a bátyjaink vigyáznak ránk. Merthogy az ő bátyja meg Andy Biersack.
- De miért nem maradtatok itthon? - hallottam, hogy sír, s a szívem szakadt meg. De ő hazudott nekem.
- Mert nem tűröm meg azoknak a társaságát, akik egész életemben hazudtak. - mondtam kegyetlenül, de könnyes szemekkel. Andy felállt és odajött mellém, átölelt és elhúzott az asztalhoz, leültünk.
- A te érdekedben tettem. - próbálkozott Joana, de nem hatott meg. Nem akartam kimutatni, hogy fáj ilyen állapotban tudni őt.
- És ezt el is higgyem? A saját érdekedben nem mondtál semmit. És amúgy nem is érdekel, hogy miért vettem fel óra közepén? Mondjuk mert nem vagyunk suliban? - szegeztem neki kegyetlenül a kérdést. Mivel már a piercingemet is ellenezte, így tudtam, hogy ezekkel tudom a legnagyobb sebet ejteni a szívén.
- Nem érdekel, csak gyere haza. - zokogott anyám.
- Nem, addig nem, amíg John el nem takarodik onnan. A közelébe nem megyek többé a fiúk nélkül. - hangom kegyetlenül csengett, de közben bele is remegett, halkan sírtam, csendben. Úgy, hogy csak Andy lássa. Meg se vártam, hogy válaszoljon, lecsaptam a telefont. Nem érdekelt az ostoba prédikációja. Az eddig visszatartott könnyeim most már ténylegesen feltörtek.
- Cssst! Ne sírj, itt vagyok. - ölelt magához Andy, s közben letörölte a könnyeimet.
*Andy*
Bementem a szobámba, hogy kitaláljam, mit írjak az igazolásba. Épp a fiókomban kutattam papír és toll után, mikor valaki kopogott.
- Bejöhetek? - nézett rám félénken.
- Gyere csak. - mosolyodtam el. Ám ekkor megláttam, hogy milyen szomorúan néz. - Baj van? Olyan szomorúnak tűnsz. - sétáltam oda mellé, miután betoltam a fiókot.
- Nincs semmi baj, csak tudod... gondolkodtam.... a tegnap estén. - nyögte ki végül.
- Értem... És? Mire jutottál? - tényleg érdekelt, hogy mennyit változott a véleménye, hisz este még olyan negatív volt. Rosszul esett, hogy meg nem történtté szeretné tenni a találkozásunkat, ugyanakkor meg is értettem, hisz olyan nehéz neki. Finoman megfogtam a karját, odahúztam a szőnyeghez. Leültem, majd őt az ölembe ültettem és átöleltem.
- Arra, hogy ami akkor még igen egyszerűnek tűnt, az valójában nem az. Ha nem ismerem meg a lányokat, akkor nem lesznek igaz barátaim, és egyedül maradok. Ha nem alapítjuk meg a bandát akkor nem tudom meg az igazat a családomról és egy édesnek tűnő hazugságban élem le az életemet, ugyanakkor Asht sem ismerem meg és Jane se téged. Nem találjuk meg a testvéreinket, és én nem leszek szerelmes. - az utolsó öt szót már csak suttogta. Igazán jól estek a szavai, csak szorosabban magamhoz húztam. Semmit nem tudtam mondani.. - Ha nem ismerlek meg titeket, akkor nem lennék boldog. - fejezte be a gondolatmenetet. Ez az utolsó mondata meglepett, hiszen olyan bonyolult lett az élete, minden amije eddig volt semmivé vált.
- Örülök, hogy változott a véleményed. - mondtam halkan, kifejezéstelen arccal. Felállt az ölemből és le ült mellém, átölelt.
- Sajnálom, hogy este meggondolatlan voltam. - jelentette ki, már majdnem sírva.
- Ne sírj, semmi rosszat nem mondtál, megértem, hogy min mész, mentél át az elmúlt pár napban. - nyugtatásképp elkezdtem simogatni a haját és a hátát. Reméltem ettől megnyugszik. Pár percig ültünk így, mikor megszólalt.
- Szerintem menjünk ki az udvarra megírni az igazolásokat. - vetette fel, s csokoládébarna szemeivel az enyémekbe nézett.
- Jó ötlet. - felálltam és felsegítettem őt is, ahogy azt egy úriembernek illik. Mikor stabilan állt a lábán odaléptem a fiókhoz és előszedtem a kellő cuccokat, majd kezet nyújtottam, ő megfogta és így sétáltunk le az udvarra. Leültük az nagy asztal melletti székekre.
- Na akkor mi legyen az indok? - nézett rám hatalmas, barna szemeivel, melyekből néha gyermeki naivságot lehet kiolvasni. Olyan furcsa, hogy egy ilyen erős, érett 17 éves lány, aki már ennyi mindenen ment keresztül még mindig képes gyermeki naivitással szemlélni a világot. Érdeklődő és nyitott, ugyanakkor elővigyázatos és gyanakvó. Ha megbizonyosodik arról, hogy biztonságos valaminek a közelébe menni akkor jobban megnézi, de ha veszélyesnek ítéli messze elkerüli azt.
- Rosszullét? - kérdeztem, mert jobb nem jutott az eszembe. Rég voltam iskolás.
- Nem, nem az túl sablonos. - nevette el magát. - Legyen családi probléma. - vetette fel, de azonnal rá is vágta a véleményét. - Nem, nem jó, ez se jó... - ezen már mindketten nevettünk.
- És ez? - néztem bele a mélybarna szemekbe, majd megcsókoltam Annát. Meglepődött, majd viszonozta, érezhető volt, hogy bizonytalan, még senkit nem csókolt ezelőtt, s ennek én csak örülni tudtam. Szívünk egyre hevesebben dobogott, zihálva vettük a levegőt. Aztán, mikor tényleg kifogytunk a levegőből elváltunk egymástól.
- Igen.... Azt hiszem, ez remek ok, csak a tanár nem fogja elfogadni. - nevette el magát.
- Na jó, nem érdekel, legyen a rosszullét. - mondtam és az ölembe húztam.
- Legyen. - hagyta rám. Megírtuk a két igazolást. - Már csak a bátyám orra alá kell dugnom a papírt, hogy írja alá. - mondta. Ott hagytuk a papírokat, és leültünk a nagy tölgyfa alá. Épp ott ültünk egymás mellett, mikor megcsörrent a telefonja.
- Igen? - vette fel.
- Jane-nel a BVB-hez költöztünk, a bátyjaink vigyáznak ránk. Merthogy az ő bátyja meg Andy Biersack. - mondta, nem tudom, mire válaszolt, de láttam rajta, hogy egyre jobban elszomorodik.
- Mert nem tűröm meg azoknak a társaságát, akik egész életemben hazudtak. - mondta kegyetlenül, de könnyes szemekkel. Felálltam és odamentem mellé, átöleltem és elhúztam az asztalhoz, leültünk.
- És ezt el is higgyem? A saját érdekedben nem mondtál semmit. És amúgy nem is érdekel, hogy miért vettem fel óra közepén? Mondjuk mert nem vagyunk suliban? - úgy éreztem, hogy bizonyos szempontból jogtalanul, másikból viszont teljesen indokolatlan ilyen kegyetlen az anyjával.
- Nem, addig nem, amíg John el nem takarodik onnan. A közelébe nem megyek többé a fiúk nélkül. - hangja kegyetlenül csengett, de közben bele is remegett, halkan sírt, csendben. Úgy, hogy csak én lássam. Meg se várta, hogy válaszoljon, lecsapta a telefont. Az eddig visszatartott könnyei most már ténylegesen feltörtek.
- Cssst! Ne sírj, itt vagyok. - öleltem magamhoz a lányt, s közben letöröltem a könnyeit. Szörnyű volt ilyen állapotban látni azt, akit szeretek. Ő csak keservesen zokogott, s én nem tudtam, mit tegyek, hogy nyugtassam meg. Anna sokáig sírt, aztán hirtelen elcsendesedett, lenyugodott, azt hiszem elaludt. Óvatosan felálltam, majd ölbe vettem és elindultam vele a szobájába.
- Hát vele meg mi történt? - találkoztam össze a nappaliban Jinxxel.
- Joanával beszélt és kiborult tőle. Megint elaludt sírás közben. - válaszoltam suttogva a kérdésre.
- Értem, segítsek felvinni? - kérdezte a haverom.
- Nem kell, köszi, megoldom. - indultam fel a lánnyal a lépcsőn. Út közben szembetalálkoztam Ashley-vel.
- Nem láttad...?
- Rint? - fejeztem be a kérdését. Ám ekkor meglátta a húgát a karjaimban. - Elaludt kint a kertben, miután anyátokkal beszélt. - válaszoltam a fel nem tett kérdésre.
- Értem, kár, szerettem volna beszélni vele. - mondta csalódottan, de átvette a húgát és leküldött a kész igazolásokért. Mikor felértem a lány szobájához Rin már az ágyában feküdt betakarva, Ash meg az ágya szélén ült és szomorúan nézte alvó testvérét.
- Itt van Rin igazolása, csak alá kell írnod. - adtam Ashley kezébe a papírt és egy tollat. Mikor aláírta felállt és letette az asztalra.
- Ha megbántod, véged. - nézett rám, szikrázó szemekkel. Tudtam, hogy mire gondol, látta volna azt, ami az udvaron történt?
- Tudom, de ugyanezzel te is számolj. - figyelmeztettem. Nem akartam, hogy baja legyen a húgomnak, már így is sokat szenvedett.
- Egyelőre, csak ő bántott meg engem a meggondolatlanságával. Erről szerettem volna Annával beszélni. - fájdalmasan sóhajtott egyet. Nem tudtam, mi történt, csak annyit sejtettem, hogy Jane meggondolatlanul mondott valamit, amivel akaratlanul is megbántotta a haveromat.
- Értem... És? Mire jutottál? - tényleg érdekelt, hogy mennyit változott a véleménye, hisz este még olyan negatív volt. Rosszul esett, hogy meg nem történtté szeretné tenni a találkozásunkat, ugyanakkor meg is értettem, hisz olyan nehéz neki. Finoman megfogtam a karját, odahúztam a szőnyeghez. Leültem, majd őt az ölembe ültettem és átöleltem.
- Arra, hogy ami akkor még igen egyszerűnek tűnt, az valójában nem az. Ha nem ismerem meg a lányokat, akkor nem lesznek igaz barátaim, és egyedül maradok. Ha nem alapítjuk meg a bandát akkor nem tudom meg az igazat a családomról és egy édesnek tűnő hazugságban élem le az életemet, ugyanakkor Asht sem ismerem meg és Jane se téged. Nem találjuk meg a testvéreinket, és én nem leszek szerelmes. - az utolsó öt szót már csak suttogta. Igazán jól estek a szavai, csak szorosabban magamhoz húztam. Semmit nem tudtam mondani.. - Ha nem ismerlek meg titeket, akkor nem lennék boldog. - fejezte be a gondolatmenetet. Ez az utolsó mondata meglepett, hiszen olyan bonyolult lett az élete, minden amije eddig volt semmivé vált.
- Örülök, hogy változott a véleményed. - mondtam halkan, kifejezéstelen arccal. Felállt az ölemből és le ült mellém, átölelt.
- Sajnálom, hogy este meggondolatlan voltam. - jelentette ki, már majdnem sírva.
- Ne sírj, semmi rosszat nem mondtál, megértem, hogy min mész, mentél át az elmúlt pár napban. - nyugtatásképp elkezdtem simogatni a haját és a hátát. Reméltem ettől megnyugszik. Pár percig ültünk így, mikor megszólalt.
- Szerintem menjünk ki az udvarra megírni az igazolásokat. - vetette fel, s csokoládébarna szemeivel az enyémekbe nézett.
- Jó ötlet. - felálltam és felsegítettem őt is, ahogy azt egy úriembernek illik. Mikor stabilan állt a lábán odaléptem a fiókhoz és előszedtem a kellő cuccokat, majd kezet nyújtottam, ő megfogta és így sétáltunk le az udvarra. Leültük az nagy asztal melletti székekre.
- Na akkor mi legyen az indok? - nézett rám hatalmas, barna szemeivel, melyekből néha gyermeki naivságot lehet kiolvasni. Olyan furcsa, hogy egy ilyen erős, érett 17 éves lány, aki már ennyi mindenen ment keresztül még mindig képes gyermeki naivitással szemlélni a világot. Érdeklődő és nyitott, ugyanakkor elővigyázatos és gyanakvó. Ha megbizonyosodik arról, hogy biztonságos valaminek a közelébe menni akkor jobban megnézi, de ha veszélyesnek ítéli messze elkerüli azt.
- Rosszullét? - kérdeztem, mert jobb nem jutott az eszembe. Rég voltam iskolás.
- Nem, nem az túl sablonos. - nevette el magát. - Legyen családi probléma. - vetette fel, de azonnal rá is vágta a véleményét. - Nem, nem jó, ez se jó... - ezen már mindketten nevettünk.
- És ez? - néztem bele a mélybarna szemekbe, majd megcsókoltam Annát. Meglepődött, majd viszonozta, érezhető volt, hogy bizonytalan, még senkit nem csókolt ezelőtt, s ennek én csak örülni tudtam. Szívünk egyre hevesebben dobogott, zihálva vettük a levegőt. Aztán, mikor tényleg kifogytunk a levegőből elváltunk egymástól.
- Igen.... Azt hiszem, ez remek ok, csak a tanár nem fogja elfogadni. - nevette el magát.
- Na jó, nem érdekel, legyen a rosszullét. - mondtam és az ölembe húztam.
- Legyen. - hagyta rám. Megírtuk a két igazolást. - Már csak a bátyám orra alá kell dugnom a papírt, hogy írja alá. - mondta. Ott hagytuk a papírokat, és leültünk a nagy tölgyfa alá. Épp ott ültünk egymás mellett, mikor megcsörrent a telefonja.
- Igen? - vette fel.
- Jane-nel a BVB-hez költöztünk, a bátyjaink vigyáznak ránk. Merthogy az ő bátyja meg Andy Biersack. - mondta, nem tudom, mire válaszolt, de láttam rajta, hogy egyre jobban elszomorodik.
- Mert nem tűröm meg azoknak a társaságát, akik egész életemben hazudtak. - mondta kegyetlenül, de könnyes szemekkel. Felálltam és odamentem mellé, átöleltem és elhúztam az asztalhoz, leültünk.
- És ezt el is higgyem? A saját érdekedben nem mondtál semmit. És amúgy nem is érdekel, hogy miért vettem fel óra közepén? Mondjuk mert nem vagyunk suliban? - úgy éreztem, hogy bizonyos szempontból jogtalanul, másikból viszont teljesen indokolatlan ilyen kegyetlen az anyjával.
- Nem, addig nem, amíg John el nem takarodik onnan. A közelébe nem megyek többé a fiúk nélkül. - hangja kegyetlenül csengett, de közben bele is remegett, halkan sírt, csendben. Úgy, hogy csak én lássam. Meg se várta, hogy válaszoljon, lecsapta a telefont. Az eddig visszatartott könnyei most már ténylegesen feltörtek.
- Cssst! Ne sírj, itt vagyok. - öleltem magamhoz a lányt, s közben letöröltem a könnyeit. Szörnyű volt ilyen állapotban látni azt, akit szeretek. Ő csak keservesen zokogott, s én nem tudtam, mit tegyek, hogy nyugtassam meg. Anna sokáig sírt, aztán hirtelen elcsendesedett, lenyugodott, azt hiszem elaludt. Óvatosan felálltam, majd ölbe vettem és elindultam vele a szobájába.
- Hát vele meg mi történt? - találkoztam össze a nappaliban Jinxxel.
- Joanával beszélt és kiborult tőle. Megint elaludt sírás közben. - válaszoltam suttogva a kérdésre.
- Értem, segítsek felvinni? - kérdezte a haverom.
- Nem kell, köszi, megoldom. - indultam fel a lánnyal a lépcsőn. Út közben szembetalálkoztam Ashley-vel.
- Nem láttad...?
- Rint? - fejeztem be a kérdését. Ám ekkor meglátta a húgát a karjaimban. - Elaludt kint a kertben, miután anyátokkal beszélt. - válaszoltam a fel nem tett kérdésre.
- Értem, kár, szerettem volna beszélni vele. - mondta csalódottan, de átvette a húgát és leküldött a kész igazolásokért. Mikor felértem a lány szobájához Rin már az ágyában feküdt betakarva, Ash meg az ágya szélén ült és szomorúan nézte alvó testvérét.
- Itt van Rin igazolása, csak alá kell írnod. - adtam Ashley kezébe a papírt és egy tollat. Mikor aláírta felállt és letette az asztalra.
- Ha megbántod, véged. - nézett rám, szikrázó szemekkel. Tudtam, hogy mire gondol, látta volna azt, ami az udvaron történt?
- Tudom, de ugyanezzel te is számolj. - figyelmeztettem. Nem akartam, hogy baja legyen a húgomnak, már így is sokat szenvedett.
- Egyelőre, csak ő bántott meg engem a meggondolatlanságával. Erről szerettem volna Annával beszélni. - fájdalmasan sóhajtott egyet. Nem tudtam, mi történt, csak annyit sejtettem, hogy Jane meggondolatlanul mondott valamit, amivel akaratlanul is megbántotta a haveromat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése