Szegény Jinxx, sosem felejtem el azt a fejet, ahogy leesett
neki a tantusz, hogy nem viccből mondtam az iméntit, vagy csak poénkodni
próbálnék… Persze, köztudott, hogy állat jó a pókerarcom, de mű sírni MÉG nem
tudok. És nem is igazán akarok… Szóval Jinxx feje… Először is hamiskásan elmosolyodott,
hitetlenkedve, majd elkerekedett a szeme és lesápadt, sőt, még fel is vonta a
szemöldökeit. Ha nem ilyen kényes témánál lettünk volna, biztos a képébe
röhögök. Aztán miután visszagondoltam mit is mondtam rájöttem, hogy marhára félreérthető
volt. Úgy hogy el is kezdtem magyarázni.
- Tudod, mielőtt megszülettünk, Ő meghalt, és én érzem, tudom
– átöleltem magam a karjaimmal, és kicsit előrébb dőltem – itt benn mélyen még
mindig velem van. Ha én… ha én nem lennék, talán Ő most… Nem az sem garantálná
az életét. Nekem úgy kell élnem, hogy minden egyetlen mozdulattal se
szégyenítsem meg.
- Szóval eldöntötted, hogy gyászolni fogod, amíg meg nem
halsz? – Szegezte nekem a kérdést.
- Másképp nem élhetek – mosolyogtam rá, hiszen a génjeimbe
van kódolva, hogy ő velem van, de nincs fizikai teste, a képzelt barátokat meg
mindig is ostobaságnak tartottam. Mintha valaki irigykedne egy olyan helyzet miatt,
ami nekem van. Ez minden, csak nem irigylésre méltó.
- És
ha ez Őt nem teszi boldoggá? – Erre a kérdésre összerezzentem, persze ez nekem
is nem egyszer felütötte fejét ez a gondolat az elmémben, de elhessegettem, jó
messzire. De ezt most nem lehet kikerülni, itt válaszolni kell.
- Hát… Csak azt remélem, értékeli, hogy miatta teszem, és
elfogadja, hogy nekem ez így most jó. – Itt Jinxxre sandítottam, valamelyest
neki is szólt, amit nyilvánvalóan észre is vett, mert elmosolyogott, és
átkarolta a vállam, s én válaszul a vállára hajtottam a fejem. Így ültünk egy
ideig csendben, és én a csillagos eget bámulva így szóltam:
- Tudod, amikor egyedül vagyok, mindig felnézek az égre, és
tudom, hogy ez alatt a hatalmas kékség alatt van mindenki és minden, amit csak
szeretek.
Még egy jó ideig maradtunk, és beszélgettünk, mindenféle
apróságok voltak csupán, de mégis együtt töltött idő, és közös téma. De arra
nem kaptam választ, vajon mikor moshat fogat… Nem volt elég bátorságom
megkérdezni jó? Meg amúgy se tarthat százasnak, Rin még ötvenesnek sem tart,
hát persze, mert még csak 17 vagyok, na! Bakker, mennyi az idő, úúúú éjfééél.
- Kívánjunk! – Mondtam csillogó szemekkel Jinxxnek, és felé
fordítottam a telefonom kijelzőjét, értetlenkedett egy picit ugyan, de az
aranyos énemnek senki sem állhat ellen. Szóval mosolyogva rábólintott. Én azt
kívántam, hogy…………. Háh! Azt hitted mi?? Nem, nem, nem fogom elárulni, akkor
nem teljesül, pedig amúgy mindenkinek elfecsegném. Majd Jinxxre néztem, aki
tiszta vörös volt, és… fuldoklott?
- Baj van? – Néztem rá ijedten, mire leintett, hogy nincs,
csak nem kap levegőt. – És akkor ez nálad teljesen általános? A Himaláján
nőttél fel vagy mi? – Na, erre kitört belőle egy hatalmas nevetés, és én nem
értettem mi tetszik neki ennyire. – Csak nem azt kívántad, hogy legyen jó
kedved?
- Elég, fejezd be! – Kérlelt, mialatt készült becsavarodni a
nevetéstől. Szóval vártam… Vártam, és sosem találjátok ki! Vártam… Mire végre
befejezte a nevetést, és elmagyarázta, hogy rajtam nevetett, amit kikértem
magamnak, és elmagyarázta, hogy nagyon aranyos voltam, mikor kívántam.
Természetesen így már teljesen világos volt számomra, hogy arra céloz, hogy
összeszorítom a szemeimet, és a két kezemen mindkét keresztbetett ujjamat
felnyújtom a fejem mellé, és kidugom egy picit a nyelvem… Nem tehetek róla,
megszokás. Bár lehet, le kellene állnom vele, már elég ciki, pirulok is miatta
épp eleget.
- Mikorra kell hazaérned? – Na ez volt az a pont, ahol gáz
volt… Azonnal felpattantam, és vissza kiáltottam, hogy már elméletben otthon
vagyok… Elméletben. Jinxx azonnal mellettem termett, és felajánlotta, hogy
hazakísér sőt, egészen a lakásunkig. Ahol a táskámban kutatva realizálódott
bennem, miszerint nincs nálam lakáskulcs… Természetes Jinxx ezen is nagyszerűen
szórakozott, de sokkal halkabban, mint ahogy azt a parkban tette, vagyis
tehette. Így hát muszáj voltam riasztani anyumat, aki az első telefonkicsöngés
után ki is nyitotta az ajtót, mondanom se kell, mennyire megijedtem, ráadásul
Jinxx ott állt mellettem.. Ajjajj.
- Jó estét – köszönt Jinxx udvariasan, amin anya meg is
lepődött, én meg úgy néztem rá, hogy „meg akarsz halni?” fejet vágtam, mert nem
tudom anya mit fog reagálni, késtem is, pasival is jelenek meg… Szívás.
- Sziasztok – nyögte az első döbbenete után anyum, majd
jóóóóóól végig nézett Jinxxen, fel-alá… Áh, nem volt égő, hol már. Az anyám
fixírozza a leendő vejét… khm… izé, na értitek. – Renee, majd megbeszéljük a
késést, a fiatalember…
- Óh, elnézést, hol felejtettem az udvariasságomat – magam elé
súgtam, hogy a parkban – van szerencsém bemutatnom magam, Jeremy Miles Ferguson
vagyok. – Nekem leesett az állam, ebből nagyjából már csak a hajlongás
hiányzott, és anyát is újabb hideg zuhany ért ezzel, de teljesen odáig volt,
majd be is mutatkozott rögvest, és ha nem lett volna késő biztosan be is hívta
volna, de nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy ehhez késő van.
Szóval Jinxx ezen húzásával meg is volt oldva a fejmosásom,
mert anyum telesen oda, meg vissza volt a ’lovagom’-tól. Szívesen hallgattam
volna, ahogy áradozik, de túlságosan fáradt voltam hozzá, és inkább beájultam
az ágyamba, és másnap tízig fel sem keltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése