Csövi, itt Renel! Tekintve, hogy az első fejezetem nem sikerült borzalmasra, és nem raktak ki, így hoztam nektek egy újabb részt, kellemes olvasást ;)
Mosolyogva figyeltem az elsuhanó tájat, miközben próbáltam
elfojtani kitörő örömömet. A lábammal a rádióból szóló zene ütemére doboltam,
és halkan dúdoltam is. Csak ennyi törte meg a teljes csendet, a többiek egy
mukkot sem szóltak. Arra vártak, mikor törik meg a jég, és kezdek ujjongásba.
Hisz valljuk be, lenne miért. Jinxx… Randira hívott! Mikor ott
szerencsétlenkedtem a küszöbön, amíg a többiek rám vártak, kibökte, hogy
szívesen találkozna velem valahol, valamikor. Természetesen elfogadtam az
ajánlatot, és kibírtam anélkül, hogy a nyakába borulnék sőt, miután elköszöntem
közölte, hogy rövidesen hívni fog, azaz még ma. Hát lehetne ennél nagyszerűbb?
A kocsi leállt, majd Nelly kipattant a kocsiból, és kinyitotta az ajtómat, ami
azért nem volt jó húzás, mert majdnem kiestem az útra, mivel a fejemet az
ablaknak támasztottam. Szóval miután kikászálódtam a járműből értetlenkedve
néztem az előttem álló épületre.
- Mi ez? – Adtam hangot tudatlanságomnak Nellyre nézve, aki
belém karolt és elkezdett maga után vonszolni szemrebbenés nélkül. - Hallod?
- Hallom. Az ügyelet. – Majd már nyitott is be, meg sem
várva az ellenkezési rohamomat, amit bizony nem tudtam megállni. Először csak
nyávogni kezdtem, hogy ’nem, nem, nem, nem, neeeeem’ majd ráncigálni kezdtem,
levágtam egy műsírást, és kijelentettem, hogy utálom, amire szomorúan rám
nézett, de én csak duzzogtam.
- Nem érted, hogy csak miattad aggódok? – kérdezte könnyes
szemmel, mire eléggé megszeppentem, és szóhoz se bírtam jutni.
- Hééé, naaa, nem akartam – majd óvatosan megsimítottam az
arcát, de elkapta a fejét. Látványosan kerülte a tekintetem, és el is pirult.
Az utóbbit nem igazán tudtam hova tenni, annak igazoltam, hogy ennyire dühös
rám.
Ami pedig az igazolást illeti… Jövő hét szerdán kell
visszajönnöm, kaptam egy cuki, kis kötést, amit tutira szétpingálok, egy
kevésbé aranyos mankót, és egy hónapos testnevelés felmentést, aminek örülök is meg nem is, tekintve, hogy mozogni ugyan
szeretek, de ha a berág ránk a tanár… És sajnos mostanában rendszeressé vált a:
„Na akkor 10 perc kitartó futás…” kezdetű mondat. Mindent összevéve nem is
jártam olyan rosszul.
Miután a csajok hazafuvaroztak, amit meg is köszöntem
természetesen, fellifteztem a 6.-ra, és bebicegtem a lakásunkba. A szüleim igaz
csodálkoztak, de csak azon, hogy ez a baleset ilyen későn jött össze… Na, kösz,
de hát ismernek, mit vártak tőlem? Mondjuk azt nyilván nem, hogy leülök a
sarokba a cicáimmal, és a telefonomat kezdem el szuggerálni. Meg is kérdezték,
hogy a fejem esetleg nem sérült-e… Esetleg... Persze erre azt az egyszerű választ adtam, hogy nem
emlékszem, szóval akkor valószínű, hogy akkorát vágódtam, hogy amnéziám is
lett. Tehát gubbasztok ott a sarokban, kezemben a telefonom, és vártam a megváltást,
vagy legalább egy hívás Jinxx-től. Szerencsére kisvártatva, nem, nem világvége lett,
igen, felhívott, azonnal fel is vettem, amitől szegény le is fagyott, majd beszélgetni
kezdtünk, hú ha, vajon mi mást tehetnénk, amikor telefonálunk? Nagyszerű volt,
így konkrétabb kontaktus nélkül, teljesen fesztelenül tudunk beszélgetni. De ő
ez nem így gondolta…
- Mondd csak, nem tudnánk valahogy találkozni most? – Kérdezte,
amire csak egy ’hogynét’ voltam képes kinyögni. Elmondtam, hogy a panelunktól
nem messze van a park, ahol legelőszőr találkoztunk, vagyis ott találkozunk fél
óra múlva… Jesszusom, hogy nézek ki? Azonnali hatállyal fel kell vennem valami
vállalhatót! Jaaaaj, el fogok késni… Hmmm, legyen az a bőrnadrág, ami már régen
volt rajtam, amúgy is az áll a legjobban a szoknyáim után, meg egy csőtop a
szegecselt bőrkabátom alá, és készen vagyok, a sminkem érintetlen, hála a tartós
spray-nek. És igen, az agyam megint csak kattog.
- Készülsz valahova? – Hallottam anya hangját a konyhából.
Oda bicegtem hozzá, és elmondtam neki halkan, mi is az, amire ennyire
rápörögtem. Az első rosszallás után valami kedvesség csillant meg a szemében,
valószínűleg arra gondolt, ő milyen volt 17 évesen, és tekintettel arra, hogy
apa aludt már rábólintott azzal a feltétellel, hogy még ma hazakeveredem.
Gyors búcsúzás után végre kiléptem az ajtón, és sietve, már amennyire
megengedte a lábam, a lifthez bukdácsoltam, és benyomtam a hívógombot.
Szerencsére nem volt benne senki, így egyedül utazhattam a földszintre, majd az
útra érve megnéztem az időt… Késésben voltam, de nyilván Jinxx tudja, hogy
bokaficam nem gyorsvonat…
Egy adagnyi szenvedés árán ott voltam végre a parkban, és
meg is találtam az én lovagomat, aki tekintettel a sérült végtagomra arra
invitált, hogy üljünk le egy padra. Tetszett az ötlet alapból, ha tehetném az
életemet fekve vészelném át. Szóval ott ültünk egymás mellett… Teljes csendbe
burkolózva, amikor megjelent… Egy szúnyog. Idegesen kezdtem el csapkodni nagyjából,
mint egy retardált fóka, ami miatt kibillentem az egyensúlyomból, és dőlni
kezdtem… Jinxxre… Dőlni… Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott
szerencsétlenkedek ráborulva. Ráadásul a helyzet miatt teljesen el is pirultam,
biztos voltam benne, hogy majd gyereknek fog tartani, és fejcsóválva ott hagy.
Ehelyett, elkezdett nevetni, őszintén, és… Aranyosan, aztaaaaa, ezt el tudnám
hallgatni akár évekig is, már arra is gondoltam, hogy felveszem, és magányos éjszakáimon
ezt fogom lejátszani magamnak, hogy elaludjak, de alábbhagyott a csodás hang,
és segített felülni. Kifújta a levegőt, és megtörölgette a szemeit.
- Hát, rég nevettem már ilyen jót, tehetséges vagy – mondta vigyorogva.
- Én inkább azt mondanám, hogy szerencsétlen – nevettem fel,
de ő komoly maradt.
- Beszélnünk kellene… - kezdte, de nem nagyon tudta, hogy
vezesse fel azt, amit ki akar fejteni.
- Hiszen beszélünk – néztem rá ártatlan fejjel, mire
elmosolyodott, és összeborzolta a hajam, persze én egyből oda kaptam, és
elkezdtem lelapogatni.
- Szóval, hogy is mondjam, tudod a történetem igaz? –
Kérdezte, mire egy néma bólintással jeleztem, hogy a lehető legtájékozottabb
vagyok az ügyben. – Viszont én nem tudom a tiédet…
- Mire célzol? – Értetlenkedtem.
- Nem értem, hogy te egy ilyen örökmozgó, életvidám lány,
miért emo…
- Nem mindig vagyok életvidám – nyögtem keserédesen – Nekem
is van árnyoldala az életemnek… - hangom elfúló volt, éreztem, hogy ég a
szemem. Jinxx nem kérdezett többet, odacsúszott, és megölelt. A fejemet a
vállára hajtva kémleltem, a csillagos eget, és hagytam, hogy egy kósza könnycsepp
végiggördüljön az arcomon. Erőt vettem magamon, és szembe fordultam a férfival.
Vettem egy nagy levegőt, amit benntartottam, amíg csak tudtam, és egy szuszra
kimondtam… Kimondtam az indokot… Az okot amiért emo vagyok:
- Én… gyilkos vagyok, megöltem az ikertestvérem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése