17. fejezet: Az este a parkban, kettesben

Csövi, itt ismételten Renel fogja a levegőt rontani, de nem tépem a szám feleslegesen, biztos örülnétek, ha valami értelmesebb is a szemetek elé kerülne... Jó olvasást kívánok, remélem elnyeri mindenki tetszését ;)

Szegény Jinxx, sosem felejtem el azt a fejet, ahogy leesett neki a tantusz, hogy nem viccből mondtam az iméntit, vagy csak poénkodni próbálnék… Persze, köztudott, hogy állat jó a pókerarcom, de mű sírni MÉG nem tudok. És nem is igazán akarok… Szóval Jinxx feje… Először is hamiskásan elmosolyodott, hitetlenkedve, majd elkerekedett a szeme és lesápadt, sőt, még fel is vonta a szemöldökeit. Ha nem ilyen kényes témánál lettünk volna, biztos a képébe röhögök. Aztán miután visszagondoltam mit is mondtam rájöttem, hogy marhára félreérthető volt. Úgy hogy el is kezdtem magyarázni.

- Tudod, mielőtt megszülettünk, Ő meghalt, és én érzem, tudom – átöleltem magam a karjaimmal, és kicsit előrébb dőltem – itt benn mélyen még mindig velem van. Ha én… ha én nem lennék, talán Ő most… Nem az sem garantálná az életét. Nekem úgy kell élnem, hogy minden egyetlen mozdulattal se szégyenítsem meg.

- Szóval eldöntötted, hogy gyászolni fogod, amíg meg nem halsz? – Szegezte nekem a kérdést.

- Másképp nem élhetek – mosolyogtam rá, hiszen a génjeimbe van kódolva, hogy ő velem van, de nincs fizikai teste, a képzelt barátokat meg mindig is ostobaságnak tartottam. Mintha valaki irigykedne egy olyan helyzet miatt, ami nekem van. Ez minden, csak nem irigylésre méltó.

- És ha ez Őt nem teszi boldoggá? – Erre a kérdésre összerezzentem, persze ez nekem is nem egyszer felütötte fejét ez a gondolat az elmémben, de elhessegettem, jó messzire. De ezt most nem lehet kikerülni, itt válaszolni kell.

- Hát… Csak azt remélem, értékeli, hogy miatta teszem, és elfogadja, hogy nekem ez így most jó. – Itt Jinxxre sandítottam, valamelyest neki is szólt, amit nyilvánvalóan észre is vett, mert elmosolyogott, és átkarolta a vállam, s én válaszul a vállára hajtottam a fejem. Így ültünk egy ideig csendben, és én a csillagos eget bámulva így szóltam:

- Tudod, amikor egyedül vagyok, mindig felnézek az égre, és tudom, hogy ez alatt a hatalmas kékség alatt van mindenki és minden, amit csak szeretek.

 

Még egy jó ideig maradtunk, és beszélgettünk, mindenféle apróságok voltak csupán, de mégis együtt töltött idő, és közös téma. De arra nem kaptam választ, vajon mikor moshat fogat… Nem volt elég bátorságom megkérdezni jó? Meg amúgy se tarthat százasnak, Rin még ötvenesnek sem tart, hát persze, mert még csak 17 vagyok, na! Bakker, mennyi az idő, úúúú éjfééél.

- Kívánjunk! – Mondtam csillogó szemekkel Jinxxnek, és felé fordítottam a telefonom kijelzőjét, értetlenkedett egy picit ugyan, de az aranyos énemnek senki sem állhat ellen. Szóval mosolyogva rábólintott. Én azt kívántam, hogy…………. Háh! Azt hitted mi?? Nem, nem, nem fogom elárulni, akkor nem teljesül, pedig amúgy mindenkinek elfecsegném. Majd Jinxxre néztem, aki tiszta vörös volt, és… fuldoklott?

- Baj van? – Néztem rá ijedten, mire leintett, hogy nincs, csak nem kap levegőt. – És akkor ez nálad teljesen általános? A Himaláján nőttél fel vagy mi? – Na, erre kitört belőle egy hatalmas nevetés, és én nem értettem mi tetszik neki ennyire. – Csak nem azt kívántad, hogy legyen jó kedved?

- Elég, fejezd be! – Kérlelt, mialatt készült becsavarodni a nevetéstől. Szóval vártam… Vártam, és sosem találjátok ki! Vártam… Mire végre befejezte a nevetést, és elmagyarázta, hogy rajtam nevetett, amit kikértem magamnak, és elmagyarázta, hogy nagyon aranyos voltam, mikor kívántam. Természetesen így már teljesen világos volt számomra, hogy arra céloz, hogy összeszorítom a szemeimet, és a két kezemen mindkét keresztbetett ujjamat felnyújtom a fejem mellé, és kidugom egy picit a nyelvem… Nem tehetek róla, megszokás. Bár lehet, le kellene állnom vele, már elég ciki, pirulok is miatta épp eleget.

- Mikorra kell hazaérned? – Na ez volt az a pont, ahol gáz volt… Azonnal felpattantam, és vissza kiáltottam, hogy már elméletben otthon vagyok… Elméletben. Jinxx azonnal mellettem termett, és felajánlotta, hogy hazakísér sőt, egészen a lakásunkig. Ahol a táskámban kutatva realizálódott bennem, miszerint nincs nálam lakáskulcs… Természetes Jinxx ezen is nagyszerűen szórakozott, de sokkal halkabban, mint ahogy azt a parkban tette, vagyis tehette. Így hát muszáj voltam riasztani anyumat, aki az első telefonkicsöngés után ki is nyitotta az ajtót, mondanom se kell, mennyire megijedtem, ráadásul Jinxx ott állt mellettem.. Ajjajj.

- Jó estét – köszönt Jinxx udvariasan, amin anya meg is lepődött, én meg úgy néztem rá, hogy „meg akarsz halni?” fejet vágtam, mert nem tudom anya mit fog reagálni, késtem is, pasival is jelenek meg… Szívás.

- Sziasztok – nyögte az első döbbenete után anyum, majd jóóóóóól végig nézett Jinxxen, fel-alá… Áh, nem volt égő, hol már. Az anyám fixírozza a leendő vejét… khm… izé, na értitek. – Renee, majd megbeszéljük a késést, a fiatalember…

- Óh, elnézést, hol felejtettem az udvariasságomat – magam elé súgtam, hogy a parkban – van szerencsém bemutatnom magam, Jeremy Miles Ferguson vagyok. – Nekem leesett az állam, ebből nagyjából már csak a hajlongás hiányzott, és anyát is újabb hideg zuhany ért ezzel, de teljesen odáig volt, majd be is mutatkozott rögvest, és ha nem lett volna késő biztosan be is hívta volna, de nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy ehhez késő van.

Szóval Jinxx ezen húzásával meg is volt oldva a fejmosásom, mert anyum telesen oda, meg vissza volt a ’lovagom’-tól. Szívesen hallgattam volna, ahogy áradozik, de túlságosan fáradt voltam hozzá, és inkább beájultam az ágyamba, és másnap tízig fel sem keltem.

16. rész: Ma mindenki engem szekál??

Haiii! Jane vagyok! Ez a rész egy kicsit kajla lesz, de remélem hogy tetszeni fog! ;)

Hát ok... minden tök jó... a közérzetem ennél jobb semmiképpen se lehetne, annyi erőm van, hogy akár maratont is futhatnék... erre meg nem felküldenek a szobámba???? Jó, az egy dolog, hogy torokgyuszim van, és fáj meg minden.... De kit érdekel a betegség?? Mer engem nagyon nem!!

Épp ezen értelmes gondolatsoron agyaltam, mikor kopogtak.

 - Ki az? - kiabáltam - De ne hogy azt mondd hogy Én, mer attól agybajt kapok!

 - Gyere enni! - nyitott be mosolyogva Ashley.

 - Hűha! - "lepődtem meg" - Komolyan? És le? Már mint LE a Földszintre???? Ne már! Most komolyan lemehetek?! De jóóóóóóóó!

Lelkesen felpattantam és megöleltem Asht, mintha tényleg valami nagy cucc lenne az, hogy lemehetek enni.

 - Te olyan lehetetlen személyiség vagy! - röhögött, és megveregette a vállamat.

 - Ne bókolj, jó? - toltam el egy kicsit magamtól, és próbáltam tök komoly maradni.

Még felvettem egy pulcsit, és utána vidáman leugráltam a többiekhez.

 - Minek van ilyen jó illata? - kérdeztem, és leültem Ashley mellé

 - Az ebédnek. - válaszolt mosolyogva Rin.

Hát igen. Rin mesterien tud főzni. Jó neki! Ha én főzök akkor tuti, hogy valami felrobban!

Emlékszem, mikor még otthon laktam (ez egy kicsit hülyén hangzik, nem?) mármint Anyuékkal otthon. Akkor az egyik ottani barátnőm ott aludt nálunk. Én csináltam a vacsorát és hát.. a pizsiparty a kórházban végződött, mer gyomormosáson voltunk.... Hát igen... nem vagyok mesterszakács!
A kaja nagyon finom volt, kétszer is ettem belőle. Ebéd után, felmentem a szobámba. Hát igen.... hova más hova mehetnék, mikor száműzetésben élek, még meg nem halok, akarom mondani gyógyulok???
Kínomban már fetrengtem az ágyon, annyira unatkoztam. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem gitározni. Nem tudtam pontosan, hogy mit játszok, csak úgy jött. Egész jó volt, így úgy gondoltam leírom, és megmutatom a bandának.
 - Segítsek? - lépett hirtelen mellém Rin.
Hát, ha azt mondom, hogy majd' szívinfarktust kaptam, akkor vágj pofon, mert nem igaz. Jobb megnevezés lenne az, ha azt mondom, hogy a szívem egy másod perc alatt vert 1000000 kilométer per óra sebességgel majd hirtelen lelassult, miközben bungee-junpingot játszott a tüdőmről leugrálva.
 - Bocsánat, nem akartalak megijeszteni!  - kért gyorsan bocsánatot az LBm.
 - Semmi baj. - mosolyogtam, habár nem hinném, hogy az én kicsike szívecském kibírna még egy ilyet, de attól még meg kéne szoknia az ijedezést - Amúgy, szerintem most boldogulok vele magam is. De azért köszii!
Bólintott és kiment.
Oké, akkor most szépen megfordulunk, hogy rálássunk az ajtóra, és megvédjük a szívünket a haláltól.
Elvoltam még egy darabig, de egy idő után már nem jött az ihlet.
Kinéztem az ablakon, és láttam ahogy a kocsi kikanyarodik az útra és elhajt. Azt ki tudtam venni, hogy a sofőr Andy, na de kivel megy....? Hm... biztos Rinnel!
Elbambultam egy falevélre, és azt bámultam egy darabig, de a gyomrom korgása felébresztett.
Így lesettenkedtem a konyhába.
Sarkig kitártam a hűtő ajtót, és vagy derékig belemásztam, úgy kutattam a polcok között. A hűtő tele volt, hisz alig néhány órája vásároltunk be, de semmi fogamra valót nem találtam.
 - De szexi vagy így! - ölelte át valaki hirtelen a derekamat
Hát ez nem igaz! Ma mindenki azon van hogy a szívem elájuljon?
 - Aham, én ilyet is tudok! Szexin fogok éhen dögleni! - fordítottam úgy a fejemet hogy, Ashley (ki más?) szemébe tudjak nézni.
 - Mit keresünk? - kérdezte a fiú és az állát a vállamra támasztotta.
 - Nem tudom... - néztem újra a kínálatra.
Ashley maga felé fordított és megcsókolt. Nem tudom mennyi ideig állhattunk ott így... (ilyenkor köztudottan minden lány időérzéke öngyilkosságot rendez), de hirtelen valaki megköszörülte a torkát.
Most komolyan! Ezek direkt ijesztgetnek engem???!!!!
 - Az oké, ha a konyhában álltok neki megenni egymást, de legalább a hűtő ajtaját csukjátok be! - jött oda hozzánk nevetve CC, és bevágta a hűtőt.
Erre mind a hárman elröhögtük magunkat.
 - Amúgy... - fordult felém Ash, miközben már felfelé sétáltunk a lépcsőn - Most mi is van közöttünk?
 - Hát...
Konkrétan mi is van köztem és Ashley között? Nem tudom... Oké, azt tudom, hogy ez így hülyén hangzik, de képzeld magadat a helyembe, és hogy te mit is gondolnál az én helyemben, az én kis fejecskémmel. Na ugye hogy a "Nem tudom" a legértelmesebb magyarázat???
Kinyitottam a szobám ajtaját, és az ablakhoz sétáltam. Hallottam ahogyan Ash is bejön és becsukja maga mögött az ajtót.
 - Oké! - fordultam hirtelen felé - Tényleg jó volna tisztázni mindent. De kezd TE a tisztázósdit mert nekem halvány kék gőzöm sincsen, hogy ez most mi is!
 - Az jó! - röhögött Ash - Mer nekem sincs!
 - Az még jobb - nevettem fel én is - Akkor... most mi legyen?
 - Ööö... nem tudom...
Egy darabig még röhögtünk azon hogy: "Hú de nagyon vicces ez az egész!" mikor hirtelen Rin robbant be a szobába.
Oké... asszem most komolyan szívinfarktust (bocsááánat! ne vágj pofon!) akarnak ezek nekem okozni!
 - Jane! - kezdte a havernőm - Indulás a kocsihoz! Lekéssük a próbát!
 - Basszus! - csaptam a homlokomra - El is feledkeztem róla!
Gyorsan átvettem a cicanadrágomat egy farmerra, a zsebembe nyomtam a telómat, és már ugrottam is a kocsiba. Persze, nem a szobám ablakából ugrottam be az ülésre, hanem a járdáról.
 Andy elugrasztott (oké, én most nem direkt jövök mindig az ugrálással) Meliékhez. Majd "Hívjatok ha jöhetek értetek!" mondattal haza is ment.
Hát.. oké.
A próbára Renel nem jött el a lába miatt.
Úgy... nem tudom mennyi idő volt a próba, pocsék időérzékem van, és az órák sem a legjobb barátaim! (hát igen, én már csak ilyen kis szerencsétlen vagyok)

15. rész: Látogatóban otthon. Nem akarom elveszteni Anyát.

Sziasztok! Itt újra Rin, remélem már várjátok az új részt. Kicsit bekavarok, kíváncsi vagyok, hogy ti mit reagálnátok szegény Rin helyében, ha ilyen meglepetés érne titeket.

Janet Ash felzavarta a szobájába, így mi hárman pakoltunk be a hűtőbe.
- Na akkor mit főzzek? - néztem a srácokra, akiktől csak meglepett arcokat kaptam válaszul.
- Te tudsz főzni? - törte meg végül a testvérem a csendet. Na jó... elnevettem magam. Lány vagyok, mit várt?
- Mi ilyen meglepő? Persze, hogy tudok főzni, mit vártál? - mivel az eredeti kérdésemre még mindig nem válaszoltak így kipakoltam azt ami a kezembe akadt és összeütöttem gyorsan valamit.
- Ash, ha már nem segítettél szólj Jane-nek és a többieknek is, hogy jöhetnek enni. - mondtam és tálaltam. Az eredmény valami zöldséges sült húsi lett, egy kis rizzsel.
- Minek van ilyen jó illata? - lépett be a konyhába Jane és leült a bátyám mellé az asztalhoz.
- Az ebédnek. - válaszoltam nevetve, végül mind leültünk a helyünkre. Elkezdtünk enni és csak úgy jöttek az elismerő szavak, bólintások a főztömre. Mire jó, hogy az ember lányát az anyja már nyolc éves kora óta tanítja főzni? Bevallom, örültem, hogy Joana Black az anyám. De szerintem ez az arcomra is kiülhetett, mert Andy érdeklődve nézett rám, mire válaszul csak a szobám felé intettem a fejemmel, hogy majd ott megbeszéljük kaja után. Bólintott és ettünk tovább. Kaja után elkezdtem volna összepakolni, mikor valaki kivette a kezemből a tányérokat.
- Hagyjad csak, majd én megcsinálom. - mondta Jinxx és elindult a tányérokkal és az evőeszközökkel a mosogató felé.
- Köszönöm. - mondtam halkan és elindultam a szobám felé. Felmentem az emeletre és a fülemet a gitár jellegzetes, megnyugtató hangja ütötte meg. A dallam Jane szobájából jött, de nem ismertem azt, amit játszott, viszont az biztos volt, hogy ő gitározott. A gitárjátékát ezer közül is megismerném. Ez a dal vidám volt, végre kizökkent az állandó búskomorságból, újra tiszta szívből mosolyog. Az ajtó résnyire nyitva volt, így benéztem. És a sejtésem beigazolódott, ott volt előtte a papír a ceruza, kezében a gitár.
- Segítsek? - léptem be hozzá. Ő picit összerezzent, majd mindketten elnevettük magunkat. - Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj, amúgy szerintem most boldogulok vele magam is, de köszi. - csak bólintottam és átmentem a szobámba, ahol már Andy várt az ágyam szélén ülve.
- Csak annyi volt, hogy most, mikor talán örökre elvesztettem az anyámat, akkor esett le, hogy én mennyit köszönhetek neki. Az életemen kívül. Már lassan tíz évvel ezelőtt kezdett tanítani főzni, hogy jó házasszony lehessek. Türelmes volt, akkor is, amikor romba döntöttem a konyhát. - nem tudtam folytatni. A hangom elcsuklott, sírva fakadtam. A fiú csak átölelt. Nem szólt semmit, hogy mire gondolhatott? Fogalmam sincs.
- Na jó, elviszlek valahová. - mondta és megfogta a kezemet, mikor már majdnem teljesen megnyugodtam. Kivezetett a szobámból, át a nappalin, az előszobán, ahol segített felvenni a dzsekimet és megtámasztott, hogy ne essek el, amikor a bakancsomat vettem fel.
- Hova megyünk? - néztem a fiúra kíváncsian, mikor indította a kocsit.
- Meglepetés. - csak ezt az egy szót mondta és ki is gördült a kocsi az utcára. Nem tudtam, merre megy, de nem is érdekelt. Bíztam benne, jobban, mint bárki másban. Csak mentünk, nem néztem merre, aztán megálltunk, kiszállt, majd nekem is ajtót nyitott és kisegített. Megfogta a kezem és elkezdett vezetni. Egy ház előtt álltunk meg, megnéztem kicsit jobban. És a szívem szorult össze, ez a saját házunk.
- Miért jöttünk ide? - néztem rá könnyes szemekkel.
- Csssst, csak gyere. - mondta, megfogta a kezemet és csöngetett. Anyám jött ki.
- Gyertek be. - nyitotta ki a kaput. Beléptünk és anyám a nyakamba borult. Mindketten sírtunk. De pár perc múlva elindultunk befelé. - Üljetek le, én mindjárt jövök. - mondta anya és leültünk a nappaliban. Vajon mit akar? Tudja, hogy nem fogok visszajönni.

*Andy*

Megérkeztünk a vásárlásból és Rin azonnal nekiállt főzni. Nem tudtam, hogy tud, de gyanítottam. Amíg főzött, én felmentem a szobámba, és telefonáltam. Az anyját hívtam. Ha Rin meg is utál akkor is be kell látnia, hogy csak az ő érdekében tettem.

- Igen? - szólt bele Joana a telefonba.

- Jó napot! Andy Biersack vagyok, a fia legjobb barátja és hamarosan a lánya fiúja. - mondtam.

- Szia Andy, mit szeretnél? - kérdezte a nő, hangja gyanakvó volt.

- Nem tudom, hogy mit gondol rólam, de én segíteni szeretnék. Nem magának, hanem a lányának. Amióta itt van rengeteget sír. Ma szeretném elvinni haza, de csak akkor, ha csak maga lesz otthon és kedvesen fogadja. De nem próbálja marasztalni, ha nem akar. - mondtam az ötleteimet azonnal az általam szabott feltételekkel együtt.

- Rendben. Legkorábban másfél óra múlva tudtok jönni, addigra John is elmegy itthonról. - mondta a nő és tetette a telefont.

- Gyere, kész a kaja. - nyitott be Ash és ment is tovább. eltettem a telefonomat és mentem lefelé. Rin már tálalt és az ebédnek remek illata volt. Elkezdtünk enni és, mind csak dicsértük a főztjét. Valami fura érzelem jelent meg a lány arcán, talán a büszkeség, a szeretet, a szomorúság és a megvetés keveréke? Kérdőn néztem rá, ő a fejével csak a szobája felé bökött és egyből értettem: majd odafent elmondja. Megettük, én felmentem, és leültem az ágya szélére. Vártam, hogy feljöjjön. Nem sokkal később belépett a szobába, és elmondta, hogy mire gondolt, de feltörtek a könnyei. Mindig összeszorul a szívem, ha sírni látom. Tényleg itt az ideje, hogy beszéljen az anyjával. Szorosan magamhoz öleltem, jelezvén, hogy soha nem fogom elengedni, mindig mellettem marad. Na jó, itt az ideje, hogy induljunk.
- Gyere, elviszlek valahová. - felálltam, megfogtam apró, puha kezét és felhúztam őt az ágyról. Kivezettem a szobából, át a nappalin, egyenesen az előszobába. Ráadtam a bőrdzsekijét és megvártam, hogy felvegye a bakancsát, majd kimentünk a kocsihoz, beültünk mindketten és beindítottam. Mikor megkérdezte, hova megyünk, nem tudtam volna elmondani neki, amúgy is tiltakozott volna. Amikor már közel voltunk a házukhoz, akkor kezdett bűntudatom lenni. Megálltunk, kinyitottam neki az ajtót, hogy kiszállhasson.
- Miért jöttünk ide? - nézett rám és egyre nagyobb méreteket öltött a bűnbánatom. Úgy éreztem, vétek ellene, bántom, de csak azt szeretném, hogy jobb legyen neki.
- Ne sírj, csak gyere. - fogtam meg a kezét, megszorítottam és csengettem. Joana jött ki. Kinyitotta a kaput és a lánya nyakába borult. Ezután bementünk, Rinnel leültünk a nappaliban, Joana felment az emeletre.
- Jól vagy? - tettem fel óvatosan azt a kérdést, ami a legjobban gyötört.
- Nem és nem is leszek. - válaszolt a lány zokogva. Egyre jobban sírt, próbáltam megölelni, de ellökött.
- Most mi a baj? - néztem rá értetlenül.
- Az, hogy idehoztál. Tönkre akarsz tenni? - egyre hisztérikusabban zokogott. Nem tudtam, mit tegyek. Mi baja? Nem tudom mennyi idő telt el, mikor végre kezdett megnyugodni és megjelent Joana a kezében egy hatalmas dobozzal.
- Ezt nyisd ki. - tette le a lánya elé a dobozd, aminek a tetején volt egy boríték. Rin elvette a borítékot, felbontotta, pénz és ékszerek voltak benne.
- De anya, ezek te tieid, az összeset a nagyitól kaptad még, mikor annyi idős voltál, mint most én. - nézett a lány meghatottan az anyjára.
- Igen, de itt az ideje, hogy átadjam neked. Megérdemled. De nyisd ki a másikat is. - Rin kinyitotta és belenézett. Abban ruhák, táskák és még más kiegészítők voltak.
- Köszönöm. - borult sírva az anyja nyakába. - Miért döntöttél így?
- Mert szeretlek, és igazad van.
Én csak ültem ott, mint aki megnémult, nem tudtam, mit mondani.

*Rin*

Miért hozott ide? Tönkre akar tenni? Ha igen akkor akár már most megmondhatom neki a véleményem. Ha tönkre akarsz tenni Andrew Dennis Biersack akkor jegyezd meg, amíg élek utálni foglak!

- Jól vagy? - tette fel a kérdést, mintha nem lenne egyértelmű a válasz.

- Nem és nem is leszek. - miközben ezt mondtam feltörtek a könnyeim. Elegem van, már magamat is gyűlölöm, de teljes szívemből. Miért nem tudom elfogadni a sorsomat? Hisz ez így van megírva. Ellöktem magamtól Andy ölelő karját, ne érjen hozzám.

- Most mi a baj? - egek, ez ennyire hülye vagy csak tetteti?

- Az, hogy idehoztál. Tönkre akarsz tenni? - egyre hisztérikusabban sírtam, nem tudtam, mi történik. Csak hisztérikusan sírtam. Aztán kezdtem megnyugodni, és anya tűnt fel a lépcső tetején, a kezében egy bazinagy dobozzal. Egyre közelebb jött. Letette elém.

- Nyisd ki. - adta a kezembe a borítékot. Abban anya ékszerei voltak és egy köteg pénz.

- De anya, ezek te tieid, az összeset a nagyitól kaptad még, mikor annyi idős voltál, mint most én. - Nem tudtam mire vélni ezeket.

 - Igen, de itt az ideje, hogy átadjam neked. Megérdemled. De nyisd ki a másikat is. - tolta elém a dobozt. Kinyitottam és olyan ruhák, cipők, táskák és kiegészítők voltak benne, amiket még életemben nem láttam.

- Köszönöm. - borultam sírva anyám nyakába. - Miért döntöttél így?
- Mert szeretlek, és igazad van. - csak sírtunk. Szeretem anyát. Ezután beszélgettünk. Elmondta, hogy ezeket akkor vette, amikor megszülettem. Sejtette, hogy ilyen lesz a stílusom. Már babaként is lázadó voltam.
- De akkor miért ellenezted a piercinget, meg eleinte a bandát? - néztem rá nagy szemekkel.
- Azért, mert nem akartam, hogy az én egyetlen kislányom tönkretegye az életét. De rájöttem, hogy ez mind elengedhetetlen ahhoz, hogy azzá válj, akinek lenned kell. - örültem, hogy így válaszolt. Megszólalt a telefonom, én azonnal felpattantam és felvettem. meg se néztem, ki az.
- Igen?
- Rin, hol vagytok? Nem arról volt szó, hogy ma próbálunk? - kérdezte Melissa idegesen a telefon túloldalán.
- Basszus! Elfelejtettem. Max. egy óra és ott vagyunk. - tettem el a telefont. - Andy indulnunk kell, haza kell menni Jane-ért, elfejetettem, hogy ma próba lesz. Szia anya, és köszönöm. - öleltem meg anyámat. Megfogtam a cuccokat és kimentünk a kocsihoz. Bedobtam a dobozt hátra, a borítékot beraktam a kabátom belső zsebébe. Mindketten beültünk és elindultunk haza. Andy gyorsan vezetett, nagyon gyorsan, de be voltunk kötve és csak az útra figyelt. Gyorsan hazaértünk, felmentem az emeletre. Bevittem a dobozt a szobámba, az ékszerek egy részét a többi közé tettem, de két gyűrűt, egy nyakláncot és egy pár fülbevalót nem. A nyakláncon egy kinyitható szív alakú medál volt. Kinyitottam, két kép volt benne és egy összehajtott cetli. Az egyik képecskén én voltam kiskoromban Ash-sel és anyával, a másikon meg én, apa, John és anya. Széthajtottam a papírt, ez állt benne:

" Drága Anna!

Most, hogy ez a kezedben van már tudom, hogy rosszul döntöttem, amikor hazudtam neked. Itt az ideje, hogy válassz, kik fontosabbak neked. Én és Ashley, vagy én, apád és John. Tudod, hogy szeretlek és remélem tényleg fontos vagyok neked. A két kép a család két felét jelképezi. Mindkettőn ott vagyok én és ott vagy te. A többiek között kell választanod. A pénz arra van, hogy ha úgy döntesz, hogy Ash-sel maradsz akkor új életet kezdhess, persze mindig szívesen látlak és segítek neked.

Szeretőn ölel: Anya."

A papírt a dzsekim belsőzsebébe tettem a bal oldalra, hogy a szívem mellett legyen. Felvettem anya arany pecsétgyűrűjét, azt amiben ónix kő van. Csodaszép és pont az én méretem. És még egy napköves egyszerű ezüstözött drótgyűrűt. Nem illettek össze, de nem érdekelt.

14. rész: Az én okom

 Csövi, itt Renel! Tekintve, hogy az első fejezetem nem sikerült borzalmasra, és nem raktak ki, így hoztam nektek egy újabb részt, kellemes olvasást ;)

Mosolyogva figyeltem az elsuhanó tájat, miközben próbáltam elfojtani kitörő örömömet. A lábammal a rádióból szóló zene ütemére doboltam, és halkan dúdoltam is. Csak ennyi törte meg a teljes csendet, a többiek egy mukkot sem szóltak. Arra vártak, mikor törik meg a jég, és kezdek ujjongásba. Hisz valljuk be, lenne miért. Jinxx… Randira hívott! Mikor ott szerencsétlenkedtem a küszöbön, amíg a többiek rám vártak, kibökte, hogy szívesen találkozna velem valahol, valamikor. Természetesen elfogadtam az ajánlatot, és kibírtam anélkül, hogy a nyakába borulnék sőt, miután elköszöntem közölte, hogy rövidesen hívni fog, azaz még ma. Hát lehetne ennél nagyszerűbb? A kocsi leállt, majd Nelly kipattant a kocsiból, és kinyitotta az ajtómat, ami azért nem volt jó húzás, mert majdnem kiestem az útra, mivel a fejemet az ablaknak támasztottam. Szóval miután kikászálódtam a járműből értetlenkedve néztem az előttem álló épületre.

- Mi ez? – Adtam hangot tudatlanságomnak Nellyre nézve, aki belém karolt és elkezdett maga után vonszolni szemrebbenés nélkül. - Hallod?

- Hallom. Az ügyelet. – Majd már nyitott is be, meg sem várva az ellenkezési rohamomat, amit bizony nem tudtam megállni. Először csak nyávogni kezdtem, hogy ’nem, nem, nem, nem, neeeeem’ majd ráncigálni kezdtem, levágtam egy műsírást, és kijelentettem, hogy utálom, amire szomorúan rám nézett, de én csak duzzogtam.

- Nem érted, hogy csak miattad aggódok? – kérdezte könnyes szemmel, mire eléggé megszeppentem, és szóhoz se bírtam jutni.

- Hééé, naaa, nem akartam – majd óvatosan megsimítottam az arcát, de elkapta a fejét. Látványosan kerülte a tekintetem, és el is pirult. Az utóbbit nem igazán tudtam hova tenni, annak igazoltam, hogy ennyire dühös rám.

Ami pedig az igazolást illeti… Jövő hét szerdán kell visszajönnöm, kaptam egy cuki, kis kötést, amit tutira szétpingálok, egy kevésbé aranyos mankót, és egy hónapos testnevelés felmentést, aminek örülök is meg nem is, tekintve, hogy mozogni ugyan szeretek, de ha a berág ránk a tanár… És sajnos mostanában rendszeressé vált a: „Na akkor 10 perc kitartó futás…” kezdetű mondat. Mindent összevéve nem is jártam olyan rosszul.

Miután a csajok hazafuvaroztak, amit meg is köszöntem természetesen, fellifteztem a 6.-ra, és bebicegtem a lakásunkba. A szüleim igaz csodálkoztak, de csak azon, hogy ez a baleset ilyen későn jött össze… Na, kösz, de hát ismernek, mit vártak tőlem? Mondjuk azt nyilván nem, hogy leülök a sarokba a cicáimmal, és a telefonomat kezdem el szuggerálni. Meg is kérdezték, hogy a fejem esetleg nem sérült-e… Esetleg... Persze erre azt az egyszerű választ adtam, hogy nem emlékszem, szóval akkor valószínű, hogy akkorát vágódtam, hogy amnéziám is lett. Tehát gubbasztok ott a sarokban, kezemben a telefonom, és vártam a megváltást, vagy legalább egy hívás Jinxx-től. Szerencsére kisvártatva, nem, nem világvége lett, igen, felhívott, azonnal fel is vettem, amitől szegény le is fagyott, majd beszélgetni kezdtünk, hú ha, vajon mi mást tehetnénk, amikor telefonálunk? Nagyszerű volt, így konkrétabb kontaktus nélkül, teljesen fesztelenül tudunk beszélgetni. De ő ez nem így gondolta…

- Mondd csak, nem tudnánk valahogy találkozni most? – Kérdezte, amire csak egy ’hogynét’ voltam képes kinyögni. Elmondtam, hogy a panelunktól nem messze van a park, ahol legelőszőr találkoztunk, vagyis ott találkozunk fél óra múlva… Jesszusom, hogy nézek ki? Azonnali hatállyal fel kell vennem valami vállalhatót! Jaaaaj, el fogok késni… Hmmm, legyen az a bőrnadrág, ami már régen volt rajtam, amúgy is az áll a legjobban a szoknyáim után, meg egy csőtop a szegecselt bőrkabátom alá, és készen vagyok, a sminkem érintetlen, hála a tartós spray-nek. És igen, az agyam megint csak kattog.

- Készülsz valahova? – Hallottam anya hangját a konyhából. Oda bicegtem hozzá, és elmondtam neki halkan, mi is az, amire ennyire rápörögtem. Az első rosszallás után valami kedvesség csillant meg a szemében, valószínűleg arra gondolt, ő milyen volt 17 évesen, és tekintettel arra, hogy apa aludt már rábólintott azzal a feltétellel, hogy még ma hazakeveredem. Gyors búcsúzás után végre kiléptem az ajtón, és sietve, már amennyire megengedte a lábam, a lifthez bukdácsoltam, és benyomtam a hívógombot. Szerencsére nem volt benne senki, így egyedül utazhattam a földszintre, majd az útra érve megnéztem az időt… Késésben voltam, de nyilván Jinxx tudja, hogy bokaficam nem gyorsvonat…

Egy adagnyi szenvedés árán ott voltam végre a parkban, és meg is találtam az én lovagomat, aki tekintettel a sérült végtagomra arra invitált, hogy üljünk le egy padra. Tetszett az ötlet alapból, ha tehetném az életemet fekve vészelném át. Szóval ott ültünk egymás mellett… Teljes csendbe burkolózva, amikor megjelent… Egy szúnyog. Idegesen kezdtem el csapkodni nagyjából, mint egy retardált fóka, ami miatt kibillentem az egyensúlyomból, és dőlni kezdtem… Jinxxre… Dőlni… Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott szerencsétlenkedek ráborulva. Ráadásul a helyzet miatt teljesen el is pirultam, biztos voltam benne, hogy majd gyereknek fog tartani, és fejcsóválva ott hagy. Ehelyett, elkezdett nevetni, őszintén, és… Aranyosan, aztaaaaa, ezt el tudnám hallgatni akár évekig is, már arra is gondoltam, hogy felveszem, és magányos éjszakáimon ezt fogom lejátszani magamnak, hogy elaludjak, de alábbhagyott a csodás hang, és segített felülni. Kifújta a levegőt, és megtörölgette a szemeit.

- Hát, rég nevettem már ilyen jót, tehetséges vagy – mondta vigyorogva.

- Én inkább azt mondanám, hogy szerencsétlen – nevettem fel, de ő komoly maradt.

- Beszélnünk kellene… - kezdte, de nem nagyon tudta, hogy vezesse fel azt, amit ki akar fejteni.

- Hiszen beszélünk – néztem rá ártatlan fejjel, mire elmosolyodott, és összeborzolta a hajam, persze én egyből oda kaptam, és elkezdtem lelapogatni.

- Szóval, hogy is mondjam, tudod a történetem igaz? – Kérdezte, mire egy néma bólintással jeleztem, hogy a lehető legtájékozottabb vagyok az ügyben. – Viszont én nem tudom a tiédet…

- Mire célzol? – Értetlenkedtem.

- Nem értem, hogy te egy ilyen örökmozgó, életvidám lány, miért emo…

- Nem mindig vagyok életvidám – nyögtem keserédesen – Nekem is van árnyoldala az életemnek… - hangom elfúló volt, éreztem, hogy ég a szemem. Jinxx nem kérdezett többet, odacsúszott, és megölelt. A fejemet a vállára hajtva kémleltem, a csillagos eget, és hagytam, hogy egy kósza könnycsepp végiggördüljön az arcomon. Erőt vettem magamon, és szembe fordultam a férfival. Vettem egy nagy levegőt, amit benntartottam, amíg csak tudtam, és egy szuszra kimondtam… Kimondtam az indokot… Az okot amiért emo vagyok:

- Én… gyilkos vagyok, megöltem az ikertestvérem!